Miért előnyösebb a magántőke befektetésénél a lakossági befektetőnek: A készpénz minél gyorsabb felhasználása, nem feltétlenül az összes

Az elmúlt néhány évben a Tech minden területről elszívta a tehetségeket, mintha egy fekete lyuk lenne, de hagyományosan a pénzügyi szektor mindig is nagy hangsúlyt fektetett az emberi erőforrásra, és mivel a kiváló képességű szakemberek mások vagyonát tőkeáttételként használva hatalmas vagyonra tehetnek szert, viszonylag népszerű és erősen konkurrens iparág volt.

Mi a legkedveltebb pálya a pénzügyi szektorban a legügyesebb és legsikeresebb fiatalok körében? Természetesen egyénenként eltérő, de általában a kiindulópont a befektetési bank (Investment Bank). És mi a célállomás? Ez attól függ, milyen eszközökről van szó. Ha tőzsdei részvényekről vagy más, forgalomképes eszközökről van szó? Mindenki ismeri a hedge fundokat? Persze vannak, akik a hedge fundokat tekintik célállomásnak, de a munka nagyon intenzív és megterhelő, így sokkal gyakoribb, hogy csak átmeneti állomásként tekintenek rá, mint végső célpontként. A legtöbben nyugdíjalapokban (Pension Fund), alapítványi alapokban (Endowment Fund) vagy magánvagyont kezelő szervezetekben (Family Office) látják a célállomást.

És ha nem tőzsdei forgalomban lévő eszközökről, például nem tőzsdei részvényekről van szó? Valószínűleg a legtöbben a magántőkealapokat (Private Equity) választanák. A tőzsdén csendben, titokban(?) befektető forgalomképes eszközöktől eltérően a nem forgalomképes eszközöknél nagy összegek kerülnek egyszerre befektetésre, ami sokkal bonyolultabb és precízebb folyamatot igényel. A kevés emberből álló Private Equity csapatoknak alapvető követelmény a magas intelligencia és a kemény munka, és ezen felül számos szakértő segítségére is szükségük van. Ezt a folyamatot due diligence-nek (szemléletességnek) nevezzük, ahol a jogi irodák jogi due diligence-t (LDD) végeznek, a könyvvizsgáló cégek könyvvizsgálati due diligence-t (FDD), a tanácsadó cégek pedig üzleti due diligence-t (CDD).

De ez még nem minden. A K-részvénypiacon gyakran előforduló többségi tulajdonosok általi hátbaszúrás (azaz a cég kárára történő döntések meghozatala) megelőzése érdekében a szerződésekbe számos feltétel kerül. A cégbe felvesznek belső igazgatókat, és olyan feltételeket szabnak meg, mint például: ha te eladod a részvényeidet, én is eladhatom a sajátomat (Tag-along), vagy: ha én adom el a részvényeimet, te is el kell add a sajátodat (Drag-along), és ha szándékosan elkerülik a fontos kilépési lehetőségként szolgáló tőzsdei bevezetést (IPO), akkor büntetést szabnak ki, és meg kell vásárolniuk a részvényeimet (Put-option). A többségi tulajdonosokat korlátozzák abban, hogy más tevékenységet is folytassanak, és korlátozzák a részvények eladását is, a cég kulcsfontosságú munkatársait pedig nem engedik elmenni. Szóval mindenféle feltétel van a szerződésekben. Továbbá a Private Equity vezetőit, a partnereket, széleskörű kapcsolatrendszer jellemzi, amely a hazai és a külföldi nagyvállalatokra egyaránt kiterjed.

Ha így nézzük, a Private Equity befektetéseinek mindenképpen sikeresnek kellene lenniük. Hiszen jól összekovácsolt, intelligens emberekből álló csapatok, akik nem sajnálják a pénzt, és szakértők segítségét is igénybe veszik a befektetés során. De ez nem mindig van így.

A valóságban a koreai Private Equity világának vezető szereplője, az MBK Partners Homeplus-ba, valamint az IMM PE a Hansamba történő befektetései nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Persze ez csak egy példa, de vannak más problémás portfóliók is. Vajon ez csak Koreában fordul elő? Vajon a globális Private Equity cégek, mint a Blackstone, a KKR vagy a Carlyle nem követtek el hibákat? Természetesen igen.

Természetesen még a legtehetségesebb befektetők sem tudnak minden üzletben sikert elérni. De vannak olyan esetek, amikor az ember azon töpreng, hogy miért is kötöttek egyáltalán ilyen üzletet. Miért fordul elő ez? Szerintem a legfőbb ok, hogy a Private Equity cégek kapkodnak, és a lehető leggyorsabban és a lehető legtöbb pénzt akarják felhasználni a befektetésekre. Vagyis a befektetők által befizetett pénzből (ezt Dry Powder-nek hívják) a befektetésre fordított rész arányának növelése miatt köthetnek elhibázott üzleteket.

A Private Equity cégek által létrehozott alapokat két fő típusra lehet osztani. Olyan alapokra, amelyeknek előre meghatározott befektetési célpontjuk van (Project Fund), és olyan alapokra, amelyeknek nincsenek ilyen meghatározott célpontjaik (Blind Fund). A Private Equity cégeknek melyik a jobb? Természetesen a Blind Fund. A Project Fundok esetében minden egyes üzletnél új alapokat kell létrehozni, és újra el kell kezdeni a befektetők meggyőzését. A befektetők (LP) számára viszont? Általában a Project Fundok jobb választás, mert több információ áll rendelkezésre az adott üzletről. De ha a Private Equity cég (GP) megbízható, akkor egyszerűbb lehet a Blind Fundot választani, és egyszerűen csak bízni a szakértelmükben. Ezért a Private Equity cégek rangsorolásakor általában a teljes kezelés alatt álló vagyon (AUM) alapján döntünk, de ha csak azt nézzük, hogy 1) van-e Blind Fundjuk, és 2) ha igen, mekkora a mérete, akkor is hasonló eredményre jutunk.

A lényeg, hogy Project Fundról vagy Blind Fundról legyen szó, a GP a teljesítményalapú jutalékát nem a nettó hozam, hanem a belső megtérülési ráta (IRR) alapján kapja, és az IRR érzékeny az időérték változására. Ezért az IRR maximalizálása érdekében ugyanazon összeg esetén a lehető leggyorsabban kell visszaszerezni a befektetést. De ahhoz, hogy visszaszerezzük a befektetést, előbb be kell fektetnünk, nem igaz? Ezért a Private Equity cégeknek a lehető leghamarabb és a lehető legnagyobb összeget kell befektetniük a befektetési időszakban.

Mivel a Private Equity cégek kulcsfontosságú teljesítménymutatója, az IRR a gyors tőke-visszaszerzéshez kapcsolódik, ezért a többségi tulajdonjog (Buy-out) megszerzése esetén különböző eszközöket alkalmaznak a részvényeseknek történő jövedelemelosztásra, például osztalékfizetést, visszavásárlást vagy tőkeszerkezet-átalakítást (Recap). Ezeknek a jövedelemelosztásoknak a forrása a pénzáram, ezért a Private Equity cégek nagy hangsúlyt fektetnek az EBITDA-ra. Vannak, akik a Berkshire-hívők között, akik Charlie Mungerrel érvelve úgy vélik, hogy az EBITDA szemét, és teljesen figyelmen kívül hagyják. De vajon a Private Equity cégekben dolgozó emberek mind hülyék, és azért használják az EBITDA-t az értékeléshez? Egyszerűen csak a különböző ágazatokban eltérőek a hangsúlyozott pontok.

A magánbefektetők a Private Equity cégekhez képest, amelyek szakértőkből álló csapatok, hátrányban vannak a képességek, a kapcsolatrendszer és a szakértői segítség tekintetében. De van egy nagy előnyük: ők a saját pénzükkel fektetnek be, így nem kell teljesítményalapú jutalék miatt kapkodniuk. Vagyis nem kell sietniük a lehető leggyorsabban és a lehető legtöbb pénzt befektetniük.

Szerintem a magánbefektetőknek az a jó, ha alapvetően elkerülik a short pozíciókat, de a készpénz-arány tekintetében rugalmasak. Vagyis előfordulhat, hogy a készpénz-arány 40%, vagy akár 50% is lesz.

Persze nem azt akarom mondani, hogy bármikor is tartson rengeteg készpénzt. Ha nincsenek jó cégek, amelyekbe befektetni szeretne, vagy a környezet nem kedvező a befektetések számára, akkor nyugodtan növelje a készpénz-arányát. Vannak olyan magánbefektetők, akik úgy vélik, hogy a készpénz-arány növelése a piac időzítése, ami nem helyes, és nem szeretik. De a szigorú készpénz-arány szabályok bevezetése a magánbefektetők legnagyobb előnyének eldobása. Egy olyan nehéz területen, ahol már amúgy is nehéz dolgunk van, ne adjuk fel az erősségeinket, ne veszítsük el azt, amiben jók vagyunk.