Az elmúlt években a Tech minden területről elszívta a tehetségeket, egyfajta fekete lyukká válva, de a pénzügyi szektor hagyományosan is kiemelt jelentőséget tulajdonított az emberi erőforrásoknak, és a kiemelkedő képességű tehetségek számára lehetővé tette, hogy mások vagyonát felhasználva hatalmas vagyonokat építsenek, ezért viszonylag népszerű és versenyképes iparágnak számított.

Szóval mi a legvonzóbb út a pénzügyi szektorban a legélesebb és legsikeresebb emberek számára? Természetesen az egyének között eltérések vannak, de általában a kiindulópont az Investment Bank (Befektetésbank). És mi a végállomás? Ez az eszközcsoporttól függ. Ha a forgalmazható eszközök, például a részvények a kérdés, akkor a jól ismert Hedgefolyó? Persze, lehet, hogy valaki a Hedgefolyóban köt ki, de az élet túl kemény és nehéz, ezért a legtöbben az úton valahol félúton megállnak, és nem érnek el a végállomásig. A legtöbb esetben a nyugdíjpénztárak (Pension Fund), az alapítványok (Endowment Fund) vagy a magánvagyonokat kezelő cégek (Family Office) az előnyben részesített célállomások.

De mi a helyzet a nem forgalmazható eszközökkel, mint például a nem tőzsdén forgalmazott részvényekkel? Valószínűleg a legtöbben a Private Equity (Magántőke) szektorban kötnek ki. A forgalmazható eszközökkel ellentétben, amelyeket a tőzsdén titokban és fokozatosan lehet befektetni, a nem forgalmazható eszközöknél nagy összegek kerülnek be egyszerre, ami bonyolultabb és kifinomultabb folyamatot igényel. A Private Equity cégek kis létszámú munkatársai alapvetően okosak és keményen dolgoznak, és ehhez hozzájönnek a különböző szakértők támogatása. Ezt mi a Due Diligence (Szakmai Kötelességvállalás) néven nevezzük, és a jogi szakértők a jogi szakmai kötelességvállalást (LDD) végzik, a könyvvizsgálók a pénzügyi szakmai kötelességvállalást (FDD) végzik, a tanácsadó cégek pedig a vállalati szakmai kötelességvállalást (CDD) végzik.

De ez még nem minden. Annak érdekében, hogy megakadályozzák a K-részvénypiaccal kapcsolatos gyakori jelenséget, amikor a többségi részvényesek "megcsalják" a többi részvényest, a szerződések tele vannak különféle feltételekkel. A vállalatnál a vezetőségi tagok is részt vesznek a döntéshozatalban, és ha eladod a részvényeidet, akkor a többi részvényesnek is meg kell adnod a lehetőséget, hogy eladja a részvényeit (Tag-along), vagy ha eladod a részvényeidet, akkor a többi részvényesnek is el kell adnia a részvényeit (Drag-along), és ha szándékosan elkerülik az IPO-t, ami a fő kilépési lehetőség, akkor büntetéssel jár, amely a részvényesek részvényeinek megvásárlásához vezet (Put-option), a többségi részvényeseknek tilos a kettős foglalkoztatás és a részvények eladása is korlátozott, a kulcsfontosságú munkatársakat nem lehet elküldeni a vállalattól, stb. A Private Equity vezető menedzsmentjének, a partnereknek a kapcsolatrendszere széles körben kiterjed, mind a hazai, mind a külföldi nagyvállalatokra.

Így nézve úgy tűnik, hogy a Private Equity befektetéseknek sikeresnek kell lenniük. Végtére is, jól bejáratott kapcsolatrendszerrel rendelkező, okos emberek jönnek össze, nem sajnálják a pénzt, szakértő segítséget vesznek igénybe, és végrehajtják a befektetéseket. De ez nem mindig van így.

Valójában Korea vezető Private Equity cége, az MBK Partners, a Homeplus-szal és az IMM PE a Hanssem-mel elég nehéz helyzetben van. Ez csak néhány példa, és még több problémás portfólió van. Csak Korea miatt van ez így? Akkor a globális Private Equity cégek, a Blackstone, a KKR, a Carlyle nem élnek át kudarcot? De igen.

Természetesen még a legkiválóbb befektetők sem tudnak minden ügyletben sikert elérni. De vannak olyan esetek, amikor az ember elgondolkodik azon, hogy miért kötöttek le ezt az üzletet. Miért fordul elő ez a helyzet? Szerintem a fő ok az, hogy a Private Equity cégek általában nagyon sietnek, hogy minél hamarabb és minél többet költsenek a befektetőktől kapott pénzből.Vagyis, a befektetők által biztosított pénzből (ezt Dry Powder-nek hívják) a befektetők sietnek, hogy minél hamarabb elköltsék a pénzt, és ez vezethet vakmerő üzletekhez.

A Private Equity által létrehozott alapok két fő típusra oszthatók: célirányos alapok (Project Fund) és nem célirányos alapok (Blind Fund). Mi a jobb a Private Equity számára? Természetesen a Blind Fund. A Project Fund esetében minden üzlet esetében új alapot kell létrehozni, és az értékesítést is meg kell kezdeni a finanszírozás biztosításához. Míg a befektető (LP) számára mi a jobb? Általában a célirányos alap (Project Fund), mert ez lehetővé teszi, hogy információkat szerezzenek az adott üzletről. De ha a menedzsment cég (GP) megbízható, akkor talán jobb a Blind Fund, mert úgysem értenek hozzá jobban, mint ők. Ezért a Private Equity cégek rangsorolásakor általában az összvagyon (AUM) alapján történik a rangsorolás, de a Blind Fund létezése és annak mérete alapján történő rangsorolás is hasonló eredményeket ad.

A lényeg az, hogy mind a Project, mind a Blind Fund esetében a GP a teljesítménydíját nem a hozam alapján kapja meg, hanem a belső megtérülési ráta (IRR) alapján, és az IRR érzékeny az időérték változására. Ezért az IRR növeléséhez ugyanannyi pénzt lehetőleg a lehető leghamarabb vissza kell kapni. De a visszakerüléshez először be kell fektetni, igaz? Ezért a befektetés ideje alatt a lehető leghamarabb, és a lehető legtöbbet akarnak befektetni.

Mivel a Private Equity kulcsfontosságú mérőszáma, az IRR a gyors pénzvisszakerülésen múlik, ezért a vállalat irányításának megszerzése (Buy-out) esetén a Private Equity cégek különböző osztalék-, tőkeemelés- vagy tőkeszerkezet-átalakítási (Recap) módszereket alkalmaznak a befektetőknek történő osztalékfizetésre. Ezek a befektetőknek történő osztalékfizetésre szánt források a pénzáramlásból származnak, ezért a Private Equity cégek nagy jelentőséget tulajdonítanak az EBITDA-nak. A Berkshire-hívők körében vannak olyanok, akik szerint Charlie Munger szerint az EBITDA szemét, és teljesen figyelmen kívül hagyják. De vajon a Private Equity cégeknél dolgozó rengeteg ember hülye, mert EBITDA-t használnak az értékelés során? Az üzleti szektor sajátosságai miatt más-más szempontokat tekintenek fontosnak.

A magánbefektetőknek a Private Equity, amely szakértői csoport, sokkal gyengébb pozícióban vannak, hiszen az erőforrások, a kapcsolatrendszer és a szakértői segítség terén is alulmúlják őket. De van egy nagy előnyük: a saját pénzükből fektetnek be, így nem kell teljesítménydíjat érvényesíteniük. Vagyis nem kell sietniük, hogy a lehető leghamarabb és a lehető legtöbb pénzt fektessék be.

Szerintem a magánbefektetőknek alapvetően a short (rövid eladások) kerülendő, de a likviditás szempontjából rugalmasnak kell lenniük. Vagyis előfordulhat, hogy a likviditási arányuk 40%, 50% is lesz.

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenkor sok készpénzt kell tartani. Ha nincsenek olyan vállalatok, amelyek felkeltik az érdeklődésüket, vagy ha a környezet nem kedvező, akkor a likviditási arányukat bátran növelhetik.Vannak olyan kisbefektetők, akik nem szeretik a likviditási arány növelését, mert azt gondolják, hogy ez a piaci időzítéssel egyenlő, de a szigorú likviditási arány a magánbefektetők legnagyobb előnyétől fosztja meg őket. Ne adják fel a gyengeségeket, amelyeket már amúgy is nehéz kompenzálni, és ne veszítsék el az erősségeiket.